Az MP3-lejátszó rövid története: a 32 megabájttól a telefonig

1998 tavaszán egy hordozható lejátszóra nagyjából fél óra zene fért. Huszonöt évvel később a zsebünkben lévő telefon több tízmillió dalt ér el, és a legtöbben már nem is gondolnak arra, hogy a zene egyszer fájlként, kézzel másolva utazott velünk. A külön MP3-lejátszó korszaka rövid volt, de alakította azt, ahogyan ma zenét hallgatunk.

Előzmény: a zene, ami kimehet az utcára

A hordozható zene nem a digitális korban kezdődött. A Sony 1979. július 1-jén dobta piacra Japánban az első Walkmant, egy kazettás lejátszót, amelyet kifejezetten fejhallgatós, mozgás közbeni hallgatásra terveztek. A Walkman tette mindennapossá azt a mozdulatot, hogy valaki zenét visz magával a buszra, futásra, iskolába. A kilencvenes években a hordozható CD-lejátszó vette át ezt a szerepet, de a CD rázkódásra érzékeny volt, és egy lemezre csak egy album fért.

A formátum, ami nélkül nem ment volna

Az MP3-at a német Fraunhofer Intézet kutatói és partnereik dolgozták ki a nyolcvanas évek végétől; az MPEG-1 szabvány harmadik hangrétegeként 1992-ben fogadták el. A .mp3 fájlkiterjesztésről 1995. július 14-én döntöttek a Fraunhofer munkatársai egy belső szavazás után; addig a fájlokat házon belül .bit végződéssel jelölték.

A formátum lényege az volt, hogy egy CD-minőségű dal nagyjából tizedére zsugorodott, miközben a hallgatók többsége alig hallott különbséget. Ez a kilencvenes évek lassú internetkapcsolatai és kis merevlemezei mellett döntő előny volt: a zene hirtelen letölthető, másolható, gyűjthető lett. Hogy a tömörítés pontosan hogyan működik, arról a hangformátumokról szóló cikkünk szól.

1998: az első zsebben hordható MP3-lejátszók

Az első kereskedelmi forgalomba került hordozható MP3-lejátszónak a dél-koreai Saehan MPMan F10-ét tartják, amely 1998 márciusában jelent meg 32 megabájt flashmemóriával. Ugyanebben az évben, szeptemberben mutatta be a Diamond Multimedia a Rio PMP300-at, szintén 32 megabájttal. Ez a mennyiség a korabeli 128 kbit/s-os MP3-akban számolva nagyjából fél óra zenét jelentett.

A Rio azért is történelmi, mert pert indítottak ellene. Az amerikai lemezkiadók szövetsége (RIAA) 1998 októberében azzal az érveléssel kérte a forgalmazás leállítását, hogy a készülék sérti az 1992-es amerikai otthoni hangrögzítési törvényt. A bíróság nem tiltotta be, a fellebbviteli bíróság pedig 1999 júniusában kimondta, hogy a Rio nem minősül a törvény szerinti digitális hangrögzítő eszköznek. A döntés után a hordozható MP3-lejátszók piaca szabadon fejlődhetett.

A kétezres évek: sokszínű, kísérletező piac

A kétezres évek első fele a zenelejátszók aranykora volt. A piacon egymás mellett éltek a flashmemóriás, pendrive-méretű lejátszók, a kis merevlemezes, tíz-húsz-negyven gigabájtos készülékek és a hibrid megoldások. Dél-koreai gyártók – például az iRiver és a Cowon – sok típusa került Európába is, és kifejezetten a funkciógazdagságukkal hódítottak: FM-rádió, felvétel vonalbemenetről, diktafon, hangszínszabályzó, később kis színes kijelző, fotó- és videólejátszás.

Ebben az időszakban jelent meg a hordozható lejátszók egyik máig népszerű mellékszála is: a nyílt forráskódú alternatív firmware-ek világa. A 2001 végén indult Rockbox-projekt például számos korabeli lejátszóra – többek között iRiver, iAudio és iPod modellekre – kínál ingyenes, a gyárinál sok szempontból többet tudó szoftvert. Erről és a régi lejátszók újraélesztéséről külön útmutatónk szól.

A korszak jellemző vitái ma már nosztalgikusan hatnak: a „pendrive módban” látszó lejátszó vagy a csak saját szoftverrel tölthető zárt rendszer a jobb; elég-e 128 kbit/s; kell-e Ogg Vorbis- vagy FLAC-támogatás; a merevlemez vagy a flashmemória a tartósabb. Ezek a kérdések egy részét ma is érdemes feltenni, ha valaki dedikált lejátszót választ.

Flash vagy merevlemez, elem vagy akkumulátor?

A korszak készülékei két nagy családra oszlottak, és mindkettőnek megvoltak a maga kompromisszumai. A flashmemóriás lejátszók kicsik, könnyűek és ütésállók voltak, mert nem volt bennük mozgó alkatrész; cserébe sokáig csak néhány száz megabájt, később néhány gigabájt zene fért rájuk. A merevlemezes készülékek egy egész CD-gyűjteményt elbírtak, de nagyobbak, nehezebbek és sérülékenyebbek voltak: egy futás közbeni esés vagy egy erősebb ütés a lemezt is megrongálhatta, és az üzemidő is rövidebb volt, mert a lemez forgatása energiát igényelt.

Hasonló választóvonal húzódott a tápellátásban. A korai és olcsóbb lejátszók gyakran egyetlen ceruzaelemről működtek, amelyet bármelyik boltban pótolni lehetett. A beépített lítiumion-akkumulátor vékonyabb készüléket és kényelmes USB-s töltést tett lehetővé, viszont az akkumulátor öregedésével az egész készülék használhatósága romlott, és a csere sokszor nem volt egyszerű. Ez a kérdés ma, a fiókban talált régi lejátszóknál újra előkerül.

2001: az iPod és a zárt ökoszisztéma

Az Apple 2001 októberében mutatta be az első iPodot. Nem ez volt az első merevlemezes lejátszó, de a kezelése (a görgetőkerék), a számítógépes zeneprogrammal való szoros összekapcsolása, majd 2003-tól a legális online zeneáruház a hordozható zenét tömegtermékké tette. Az iPod sikere egyben azt is megmutatta, hogy a vásárlók többségének a kényelem fontosabb a formátumszabadságnál.

Az iPod-család a következő években sokféle formát öltött a parányi, kijelző nélküli típustól az érintőképernyős iPod touchig. Az utolsó tagját, az iPod touchot az Apple 2022 májusában vezette ki, ezzel a termékvonal több mint húszéves története lezárult.

Miért tűnt el a külön lejátszó?

A választ mindenki ismeri: az okostelefon. Amint a telefonok tárhelye, akkumulátora és hangkimenete elég jó lett, a második eszköz kézben tartása feleslegessé vált a legtöbb ember számára. A streamingszolgáltatások aztán a fájlgyűjtést is fölöslegessé tették: a zene már nem a készüléken van, hanem a felhőben, előfizetéssel.

Ugyanakkor a dedikált lejátszó nem halt ki teljesen. Megmaradt három csoportnak:

• Akik a gyűjteményüket birtokolni akarják. A saját, veszteségmentes fájlokból álló könyvtár nem tűnik el, ha egy szolgáltató licencszerződése lejár.
• Akik nem akarnak telefont a kezükben. Futáshoz, edzéshez, gyerekeknek, vagy egyszerűen azért, hogy a zenehallgatás ne az értesítések között történjen.
• Akiknek fontos a vezetékes hang. Sok telefonból eltűnt a 3,5 mm-es fejhallgató-csatlakozó, a dedikált lejátszók többségén viszont megmaradt.

Mi maradt meg a korszakból?

Talán több, mint gondolnánk. A tömörített hangformátumok ma is velünk vannak, csak a háttérben dolgoznak: a streaming és a Bluetooth is veszteséges kodekekkel működik, ahogy a Bluetooth-kodekekről szóló cikkünkben bemutatjuk. A fejhallgatós zenehallgatás pedig, amelyet a Walkman indított el, sosem volt elterjedtebb – ezzel együtt az a kérdés is, mennyi hangerő fér bele biztonságosan egy hétbe. Erről a biztonságos zenehallgatásról szóló írásunk szól.

A fiókban heverő régi lejátszók pedig sokszor még ma is működőképesek. Egy kis türelemmel, új akkumulátorral vagy friss szoftverrel ismét használhatóvá tehetők – ami nemcsak nosztalgia, hanem a legegyszerűbb módja annak is, hogy egy működő eszköz ne váljon idő előtt elektronikai hulladékká.